2020. május 3.

Az első gondolatom egy vicces bejegyzés volt: 

To do list a semmittevéshez: 

• … 

• …

 • … 

Lehet, hogy valakinek könnyen megy a fenti lista, de nekem sajnos nem. Ahogyan körbe nézek magam körül azt látom, hogy másokban is ott lehet az a kis belső hang, ami bennem ezt mondja: 

„Még ezt, és ezt meg kell csinálni…” 

Amíg feladatot látok magam körül, addig bizony csinálom, nem tudok leállni. Viszont van valami, amit a saját káromon tanultam meg: Ha én nem tartok szünetet, akkor az élet tesz parkolópályára. Ilyen például egy betegség, amikor 2-3 napig nem bírok semmit csinálni.

De akkor hogy van ez? Ha magamtól nem tudok szünetelni, akkor azt is „csinálnom” kell? Ez elég ellentmondásosan hangzik, de ettől lesz izgalmas. Kezdhetjük nagyon egyszerűen. 

A figyelmünket aktivizáljuk, hogy a mindennapi életünkben milyen természetes szünetek vannak. Most lehet, hogy arra gondolsz, hogy nincsen ilyen, mert reggeltől estig be van osztva a napod. De ha körbe nézünk a természetben azt látjuk, hogy minden folyamatban van megnyugvás: az évszakoknál a tél, de a ragadozó állatok sem rohangálnak egész nap, még vadászat közben is megállnak és figyelnek. 

A mi életünkben is adódnak ilyen alkalmak, amiket nem nekünk kell létrehozni, csak észre kell vennünk. Te mit csinálsz pl. a piros lámpánál állva, akár gyalogosként, akár autóval? Bosszankodsz magadban, hogy miért nem tudsz menni, vagy örülsz, hogy végre van pár pillanat, amikor lazíthatsz, tudatosíthatsz?

 A figyelmed ilyenkor irányulhat befelé, hogy mit érzel, de aprólékosan tudatosíthatod a környezetedet is. Jelen vagy a pillanatban. Nem a megbeszélésre gondolsz, ahová éppen tartasz, és nem is a telefon után nyúlsz, hogy a reggeli beszélgetést befejezd a pároddal. 

Mi tud segíteni abban, hogy jelen legyél? 

Nekem sokat segít a tudatos légzés: 2-3 lélegzetvétel vagy sóhajtás. A légzés szorosan kötődik az érzelmekhez, de erről majd később írok. 

A minap például nekem egy érdekes megélésem volt. A testápolómba különböző illóolajokat szoktam cseppenteni. Akkor a Buddha wood nevű olajra esett a választásom, mivel elég feszültnek éreztem magam, és ennek az olajnak relaxáló hatást tulajdonítanak. Az első alkalommal az olaj nem akart kijönni. Mindennel próbálkozta, rázogattam, tűt dugtam az adagolójába, de semmi. Őszintén bevallom, dühös és türelmetlen voltam. Már majdnem másik olaj után nyúltam, amikor sűrűn folyva, lassan, méltóságteljesen megjelent egy csepp, hullott alá a testápolómba. Majdnem felnevettem. 

Üzenetként, szinte bölcsességként érkezett meg a Buddha wodd cseppje: Várd ki! 

Azóta szertatássá vált, ahogyan a cseppentést én időmnek tekintem, amit magamra, a testem és a lelkem ápolására fordítok. Rájöttem, hogy ez is egy olyan pillanat, ami rajtam múlik hogyan élem meg. Ha rohanok, és bennem van a sürgetettség, akkor ez egy elvesztegetett pillanatnak tűnhet. Ha lelassulok és meglátom benne a lehetőséget, akkor ajándék. Ez az ajándék pont ugyan olyan ellentmondásos, mint az, hogy erőfeszítést kell tennem a szünetért. Ahelyett, hogy időt veszítenék, kitágul a tér körülöttem. 

A lassulás azzal jár, hogy több mindent veszek észre. 

Megfigyelted már, hogy ha egy autópályán vagy expressz vonaton suhansz, akkor csak elmosódott tájat látsz? Mennyivel másabb látvány tárul eléd, ha biciklivel, vagy gyalog mész! Kibomlanak a részletek. Így van ez az életünkben is. Egy probléma is több megoldást tud mutatni, ha egy kicsit lelassulunk. Én már nagyon jól meg tudom különböztetni azokat a napokat, amikor sikerült ezeket a szüneteket megtalálni, kihasználni. Amikor nyomom szüntelen, akkor estére teljesen kimerülök, de mivel sokszor nem veszem észre a helyes utat a sebesség miatt, sokszor felesleges köröket futok. Így a fáradtságba düh és frusztráció vegyül, így kedvetlen leszek estére. Viszont amikor sikerül tudatosan lassítanom, akkor estére egy elégedett fáradtság lesz rajtam, és így a kedvem is sokkal jobb. 

Van kedved kipróbálni? Csak vedd észre az alkalmakat és használd ki! Kicsi dolgok, rövid pillanatok, de a stresszt jelentős mértékben tudják csökkenteni. Ahogyan a reklám is mondja: HAVE a BREAK! 

2020. április 2.

 Mindig is szerettem volna blogot írni, de valahogy soha nem volt rá időm. Most sincs, de a témák nagyon erősen jönnek fel bennem, így a belső motivációm kezdett el jobban feszíteni. Így született meg ez az első írás.

Horváth Tünde (akitől a gestalt coachingot tanultam) a drámaháromszög nevű helyzetről azt mondta egy videójában: „Úgy lehet belőle kijönni, ha befelé mész.” Mindig bennem volt a kérdés, hogy jó, de hogyan??? Hasonló bölcsesség, amit az örvényről szoktak mondani: Ha kapálódzol és küzdsz biztos megfulladsz. A legjobb, ha hagyod magad, és akkor ugyan lehúz a mélybe, de utána magától kidob. Ez is egy jól hangzó bölcsesség, de amikor úgy érzed, megfulladsz, akkor hogyan tudod ezt megtenni?

Miért jött elő bennem ez a két hasonlat? Valahogy úgy érzem, hogy a mostani élethelyzet hasonló erőforrásokat igényel tőlünk, mint a fenti két helyzet.

 De mik is ezek az erőforrások? Semmiképpen nem azok a készségeink, amelyeket a mindennapjainkban eddig használtunk.

 Idén amikor síelni voltunk (nem, ez nem egy koronavírusos történetbe megy itt át…), egyik nap gyönyörű hóesésben síeltünk. Az idő nagyon kedvező volt, a friss hó porhó maradt. Olyan sok esett, hogy síelés közben nem láttam a síléceimet, mert teljesen elfedte a hó. Furcsa érzés volt, mert ilyen élményem olyan régen volt (ha volt egyáltalán), hogy nem is emlékszem rá. Tudtam, hogy ott van a lécem, de a kapcsolatom vele nem vizuális volt. Csak éreztem, hogy ott van, és reagál a mozdulataimra, de a szememmel nem tudtam kontrollálni, nézni, figyelni. Akkor született meg bennem a cím: Láthatatlan erőforrások. Még nem tudtam milyen tartalommal írom meg, a jelenlegi helyzet töltötte meg élettel az üres címet. 

 Az eddigi életem szinte teljesen felborult. A mindennapokban használt készségeim, szokásaim nem, vagy nem úgy támogattak, mint szoktak. 

 Nézzük meg mit jelent ebben a helyzetben a Tünde mondása? Hogy nem kijönni kell belőle, hanem befelé menni? Hát ezt az otthontanulás kapcsán értettem meg. 9 éves fiammal vagyok itthon, és az első hét bártan mondhatom, rémálom volt. Felidézte saját gyerekkori szenvedéseimet. Velem akkor tanultak, ha valami nem ment jól. Pl. a mértékegységek átváltása. Máig látom magam előtt apukám félig haragos-félig reményvesztett, de leginkább csalódott arckifejezését: „Hogy- hogy nem érted?” Én egy kis pontnak éreztem magam, apámat pedig óriásnak. 

 A mostani helyzetben észrevettem, hogy haragos vagyok, türelmetlen. Mik voltak az érzelmeim mögött? Haragudtam, hogy nem csinálhatom a saját dolgaimat. Olyan időszakban vagyok (remélem nem voltam), hogy egy nagy vágyam megvalósításában vagyok benne. Mindent akartam, csak ezt nem: itthon lenni és a gyermekemet tanítani, lekötni egész nap, főzni mindennap… Szóval az első reakcióm ez volt: KI AKAROK EBBŐL TÖRNI!!!! EZ NEM MARADHAT ÍGY! Eljött az alkalom, hogy megnézzem magamon, hogy mit jelent az, hogy befelé menni és felfedezni, milyen láthatatlan erőforrásaim vannak. 

 Mit is jelent az, hogy befelé menni? Elkezdtem figyelni az érzéseimet. A korábban említett düh is ennek eredményeként került napvilágra. Kiindulásként csak az tűnt fel, hogy feszült vagyok, sokkal hamarabb „felcsattanok”. De rájöttem, hogy ez csak a felszíni viselkedésem, a kiváltó okok a mögötte lévő érzelmek. Igen ám, de az érzelmek trükkös dolgok. Ha sokáig nem veszünk róluk tudomást, akkor nagyon mélyre tudnak bújni, és mindenfélével elfedik magukat. Hogyan tudunk akkor újra hozzájuk férni? 

 Ehhez kellenek a rejtett erőforrások. és így érkeztünk el az örvény hasonlathoz. 

Az egyik ilyen új erőforrásunk lehet, hogy megtanulunk szünetet tartani a tevékenységeinkben. Korábban sokaktól hallottam, hogy milyen szörnyű a robotpilóta üzemmód, amiben a mindennapjaikat élik. Hát a mostani helyzetben szinte tuti, hogy mindenki kézivezérlésre váltott, ami eggyel nagyobb tudatossági szint. Ahhoz, hogy pontosan érzékeld miben vagy, ahhoz meg kell állnod egy pillanatra. A szünetben tudatosíthatod, hogy mi van körülötted éppen MOST, így az adott helyzetre tudsz megfelelő válaszokat adni. A szünetben szét tudod választani, hogy mire van ráhatásod és mire nincs. A lényegre tudsz fókuszálni. Kitisztul a látásod. Abbahagyod a kapálódzást az örvényben. A víz, a környezet energiáját saját erőforrássá alakíthatod. 

 Ez a jelenlét művészete, a MOST hatalma. 

Amikor rájöttem, hogy milyen érzelmek dúlnak bennem, és sikerült kifésülnöm a szálakat, sokkal tisztábban láttam. Az érzelmeim a múltban gyökereznek, reakcióim a szokásaimra épülnek, nem minden esetben a mostani helyzethez kapcsolódnak. 

Nézzük, akkor, hogy mi is a tényleges helyzet most. A fiam, ha nagy lesz emlékezni fog erre a helyzetre (ahogyan szerintem mindenki megjegyzi ezt az időszakot az élete végéig). Ha folytatom az eddig működésem, akkor hasonló emlékei lesznek, mint nekem. Tényleg ezt akarom? NEM!!! Esélyt kaptam, hogy egy mintát megváltoztassak. Ha nem alá-fölé rendelt viszonyt csinálok ebből e helyzetből, hogy én tudom, te nem, akkor egy olyan kapcsolódásra kaptunk újra esélyt, ami a születése utáni időszakban volt. Az együtt felfedezés, és az együttlét örömét. Lassan kamaszodni fog. Talán ez az utolsó esély, hogy igazán őszinte, mély, meghitt pillanatokat, napokat, heteket töltsünk együtt. Feltölthetjük a bizalom raktárát, hogy nehéz helyzetekben is számíthat ránk. 

  És bizony szükség van önfegyelemre: mert nem mindig figyel tanulás közben. Én már emelném is a hangom. Ekkor kell a szünet, pl. egy mély sóhaj. Ez segít észrevenni, hogy dühös és türelmetlen vagyok, már megint. Ha ezt tudatosítottam, akkor már tudok úgy dönteni, hogy ezt nem zúdítom rá, mert nem róla szól, hanem rólam. 

 Én is tanulok vele együtt. Az életet tanuljuk, a viselkedést stresszhelyzetben. 

Ebben a helyzetben megpróbálom a lehetetlent: nem elvégzem a feladatot, ami az itthon tanulás, hanem MEGÉLEM azt, hogy vele vagyok, együtt vagyunk. Ez az első lépés az érzelmek felé. 

Az út és a blog hamarosan folytatódik. Addig is tarts néha szünetet tudatosan és figyelj befelé: mit érzel?